TEMETŐ-HANGULATBAN
A temetők gyönyörűek. Morbidul, szem-és léleksimogatón,
nyugtatóan gyönyörűek.
A fájdalom, amit a temetőlátogatáskor érzek, talán nem is
annyira meghatározó.
Nem érzek jelentős, mély , megrázó fájdalmat, amikor a
temetőben látogatom szeretteimet, az így is,úgy is örökké hozzám tartozókat,
túl minden földi és égi időszámításon.
Szerintem nem ez a megfelelő alkalom a fájdalom
kinyilvánítására, kitörésére.
Ilyen alkalmakkor átérzem azt a nyugalmat,. Amit csak a
kóborló lelkek között, egy temetőben élhetek át, a maga hihetetlen
meghittségével.
Itt érzem, hogy a Csend és a Rezgés összhangban van.
A levegő vibrál, szinte hallom és megtapintom a Láthatatlant.
A gesztenyesor, melyen ilyenkor végigsétálok, csodálatosan
szép.
Talpam alatt sercegnek az elszáradt levelek, szinte kutatom
őket a szememmel, hogy rálépve halljam a reccsenést. Szeretem ezt a hangot.
Az autók, melyek
megelőznek, és fojtó bűzt árasztanak az orrom alá, zavarnak.
Nem szabadna autót engedni a temetőbe, hogy mindenki
megtapasztalhassa azt a fajta nyugalmat és bölcsességet ,melyet csak a temető
adhat meg, a maga egyedi hangulatával.
Nem olyan ez, mint egy séta a ligetben, vagy a Margitszigeten.
Ez más.
Itt hiányoznak a lábunk alatt pörgén futkosó kis pöttömök, és a hangos tinédzserek.
Talán ez az egyetlen hely, ahol még őket is megfékezi a
sírokból áradó hűvös, hatalmat árasztó kisugárzás, a csontok láthatatlan
jelenléte, a borzongató érzés...
Az utak szerteágaznak, mindegy is lenne, merre megyek,
mindenütt ugyanaz a hangulat.
A sírkövek fehérek és szürkék, de feketék is. Gondozottak és
elhanyagoltak, szépek és kevésbé azok.
Borzongom, de most ez is jólesik.
A temető nem gonosz, a halottak nem félelmetesek, a sírok
nem ijesztőek.
Ha az autók nem törnék szét az illúziót, az egész olyan
lenne, mint egy röpke séta, egy kis időutazás a múlt században, egy mese,
amikor mindenki lovagias, udvarias, és nyugodt .
Élet és halál, olyan közel vannak egymáshoz, nincs vastag
fal, amely elválasztana minket.
Akár egy kerítés, amelyen nem látsz át, bár vékony anyagból
készült.
Nincs halál és valójában nincs élet sem.
Csak egy köztes állapot van, amiről azt hisszük, hogy az,
ami, pedig mindig más.
Az élet színei tükröződnek a halál látszólagos szürkeségében
, és fordítva. Máshogy nem is lenne teljes.
Mi, földön élők sietünk, sétálunk, futunk gondjainktól
megroskadtan, de mellettünk aranyfonálon fut a Láthatatlan.
Nem vagyunk egyedül, soha nem is voltunk.
A sercegő levelek porrá őrlődnek a talpam alatt. A
bárányfelhők kicsit nyugtalankodnak az ég kékjében, bár a Nap még fényesen tűz.
A párás csönd körülölel, magába zár.
Hulló levelek.
Mindez együtt.
Pillanatnyi, percnyi, órányi boldogság.
.jpg)
