Életnovella: A halál színes ruhája

 

Fogadd szeretettel ezt a kis novellát, melyet a  halál és a temetőbe járás "szokása" ihletett.

Puha, megkopott fényű tűlevelek roppannak tompán a lábuk alatt, miközben a temető széles főbejárata felé igyekeznek -  külön-külön irányból.

Már megint a temető - gondolja Zsófi néni keserűen, fekete ruhájába itt-ott belekap a szél.

Kezében koszorú.
Süt a nap, fényesen hideg , éles idő van.

ÚJRA ITT, A TEMETŐBEN -   sóhajtja melankolikus, fáradt  félmosollyal a fiatal nő gondolatban, pasztellrózsaszín kardigánjában, csinos bordó szoknyájában.
Friss, vágott, színes csokrot visz, amilyen Ő maga is. Mivel itt szinte senki sem figyel rá, úgy gondolja, ő is megengedheti magának, hogy ábrándosan elnézzen az emberek fölött. Épp ezért nem is veszi észre Zsófi nénit, aki kissé lehajtott fejével, mintha csak nem akarna tudomást venni a világ létezéséről, elpötyög mellette.
Utolsó pillanatban a felismerés mégis megtörténik. Egymás arcába, szemébe néznek.
-  Zsófi néni !  De régen nem találkoztunk ! – a fiatal nő félszeg puszit adna, de igazából nem örül a találkozásnak.  Nincs kedve csevegni, Zsófi nénitől viszont – tudta - képtelenség szabadulni.

-  Erikám, Erikáááám !! – a második erika már nyűgösen és szürkén hangzott, őszintétlen örömöt sem mímelve.  -  Szegény Miskámhoz jövök, tudod, már két éve gyászolom, hetente háromszor is jövök, hát képzelheted, milyen fárasztó ez nekem, ezzel a lábammal! -  és mintha csak újra meg akart volna bizonyosodni duzzadt térde állapota  felől, lefelé fordította tekintetét. Erika is önkéntelenül odanézett.

- De Zsófi néni, miért kell ennyiszer jönni, ha így fáj a lába ? Miska bácsi biztos nem várná el, igaz ?  -  arcán   cinkosan  jóindulatú mosoly.
- Ah, megszúrt ! – kiált fel Zsófi néni, csúnyán nézve Erikára, mintha csak Ő lenne az oka a kezében lévő fenyőkoszorú szúrós mivoltának.
- Tudd meg- folytatja kioktató hangon – én minden héten háromszor teszem meg ezt az utat, és akkor is ha esik, ha fúj, ha hideg van, érted ? Én nagyon szerettem az én uramat ! - Az „ént” többszörösen kihangsúlyozta, olyan  acélosan kemény  pillantással, ami egy repülőgépszárnyat is maga mögé utasított volna.- Gondozom a sírt, ültetek virágokat . Kell ez , kell ez nekem. Igy meg is nyugszom kicsikét, bár- Isten látja lelkem- én mindig jó voltam az én uramhoz életében is – fejezi be elégedetten monológját.

Erika nem tudja, mit mondjon, mert jóérzése tiltakozna , hogy pont itt valami elmarasztalót  szóljon  a temetőben történő látogatások sűrűségének és a szeretetnek bárminemű vélt összefüggéséről, de végül mégsem állja meg, hogy kifejtse véleményét.

- Én, Zsófi néni-  kezdi óvatosan – nem járok ki Péterhez ,csak nagyon ritkán, de higgye el, ezen semmi nem múlik ! Mindennap vagy havonta, vagy évente, vagy soha, mit számít ?!  Van a szívben szeretet vagy nincs ?  Ez a fontos. És ha van, akkor otthon a fürdőkádban, vagy a konyhaasztalnál éppúgy gondolhatunk rájuk!

Persze, amikor kijövök -  folytatja szelídebben  - az jó.  - Elmosolyodik. 
-  Hogy itt lehetek, érezhetem a temető egyedi, vigasztaló hangulatát -   és karjával egy önkéntelen, ölelő mozdulatot tesz, mintha magához akarná ölelni az összes sírt, minden virágot, a hirtelen szétrebbenő madarakat, a fenyőillattól telt, lélegző csöndet.
- Itt úgy érzem kicsit, mintha vele lennék. De otthon is, mindig vele vagyok.

Egy gesztenye most tompa puffanással esett a földre. Erika fölveszi. Jelet látva benne, mosolyra húzta száját:

-Látja? – mutatja Zsófi néni felé. -  Egy gesztenye. Semmi, de én mégis tudom, hogy Ő küldte nekem.

- Badarság, Erikám, de még milyen! Nincs semmi, de semmi odaát, érted ? A fekete föld, a sötétség, a hideg, az igen. -  Megborzongott. Hirtelen ránézett Erikára.

- Te miért nem jársz feketében? – kérdezte hirtelen váltással, támadóan, mintha csak most tűnne szemébe Erika színes ruhája. -  Hisz csak nem rég ment el az urad , nem ? Erikám, te nem hordasz gyászt? -  Nézése nyíltan és szemrehányóan rosszalló .

- Nem másoknak gyászolok. A külvilágnak nincs semmi köze a gyászomhoz , lelki fájdalmamhoz.-  Erika hangja hideg és éles. Hirtelen szenvedélyes szél támad, a levelek őrülten táncolnak vékonyka kis ágaik körül. Porfelhő sötétíti el a keskeny utat. Minden kísértetiesnek látszott.

- Gyönyörű! -  szakadt ki Erikából.

- Jön a vihar. – Zsófi néni szeme komoran összeszűkül, arcán a ráncok átrendeződnek, szája egyenes, mint a vasúti sín.

- Én erre megyek – Erika kezével jobbra int, majd fordul. – Csókolom, Zsófi néni.

Az utak kettéválnak. Erika elindul és nyugodt léptekkel halad az egyszerű, kicsi, de ízléses sírhely felé.

Odaérvén megsimogatja a fejfát, leguggol, hogy a színes virágokat elrendezze a kerámiavázában. Megmagyarázhatatlan boldogság önti el. Gyászt nem érez már.A láthatatlan fények körülölelik, a hűlő levegő ellenére melegséget érez.

Zsófi néni elindul, fáradt léptekkel folytatja útját megboldogult Jenője végső nyughelye felé, szívében fekete, nyugtalan érzésekkel. A megszürkült sírboltra ráhelyezi a fehér szegfűkből készült kis koszorút. Leül a padra, elmereng. Folynak a könnyei.

Minden héten háromszor.

A halál megnyugtató képei

Még elrettentésképpen és igen piciben sem szeretném most illusztrálni azt, hogy társadalmunk milyen félelmet keltő képekkel jelképezi a halált. Megnézheted a neten, a google képek között.

Mindenesetre fő kelléke a kasza, és a fekete lepel. Nem éppen felemelő.
Mondhatod most, hogy hisz a halál sem az.
Igaz, de állítom, hogy a halál jelentése csak nézőpont kérdése. 
A társadalom, a világ  egy örökkévalóság óta sulykolja belénk a halál ijesztő és borzalmas  voltát, és hogy attól rettegni, félni kell. Ezért ezt is tesszük, és bele sem gondolunk abba, hogy ez másként is lehetne, ehhez másképp is lehetne viszonyulni.

A halált én egy utazásnak fogom fel, mégpedig egy csodálatos utazásnak. Természetesen nagyon fáj szerettünk elvesztése, és gyászoljuk, de ez nem szabad, hogy eltávolítson bennünket attól, amiért idejöttünk erre a földre! A tanulástól, fejlődéstől és a boldogság megtalálásától.
A halál nem olyan dolog, ami meggátolja a saját életed tovább folytatását, és ami miatt az örökkévalóságig szenvedned kell.
A gyásznak megvan a maga ideje. Készülő könyvemben , és itt a blogon is igyekszem nagyon sokfajta tanácsot adni a továbblépéshez és a feldolgozáshoz .

Most inkább nézzünk meg pár képet, és próbáld meg ezeket a képeket kapcsolni a "megszokott" halál kép helyett!

Ilyen is lehet a halál

Ilyennek is képzelheted!

A halál ez a gyönyörű táj is lehet

Vagy ilyen, mint egy Mennyei virágmező


A lényeg, hogy ne társíts hozzá félelmetes képet, inkább helyettesítsd hasonlókkal !  
Ha kitartó vagy, meglátod, előbb-utóbb megnyugvás költözik a lelkedbe, mert tudod, hogy ahol Ő van, ott már csak a Boldogság létezik.

A vigasz az imában és Istenben van

Amikor legmélyebb bánatodban, gyászod, lelki fájdalmad közepette is képes vagy bölcs nyugalommal és viszonylag higgadtan tekinteni magadra, a vigasz egyszer csak eltölt téged.
És ez nem más, mint a benned lakozó Isten lénye, szeretete, mindent átható fénye!


Mondj el egy imát elhunyt szerettedért, egy olyat, ami teljes, tiszta szívedből jön! 
Ő ugyan most már gondolatod egy másik dimenziójában él, de tovább él, és ez a fontos! Ezt tudd, mert a legnagyobb vigaszod csakis ebben lehet.

Ha naponta legalább egyszer elmondasz egy ehhez hasonló imát, teljes, mély átérzéssel, előbb-utóbb megkönnyebbülsz, feloldódsz egy magasabb szféra tudatában.
Innentől már kicsit kevésbé fog megviselni, hogy szeretted elveszítette a földi testét, mert ha hiszel a továbblétezés derűs reményében, veled marad örökre anélkül, hogy ez bármelyikőtöknek is egy görcsös kötődést hozna létre.

Egy valóban hatásos imát olvastam dr. Joseph Murphy Benned a kozmikus erő című könyvéből , melyet magam is alkalmaztam. Miközben olvastam, elöntött a béke , nyugalom és szeretet érzése,mert éreztem, hogy minden rendben van.

Ime az ima , melynek szövege szabadon átváltoztatható:

"Átadom szerettemet Istennek. Tudom, hogy Isten életében tovább él, és útja mindörökre halad előre,felfelé,Isten felé, mint ahogyan az élet sem folyik visszafelé.
Szeretetet, békét, örömöt és jóakaratot sugárzok felé, és tudom, hogy Isten szeretete és békessége veszi őt körül. Isten fényessége ragyog benne, általa és körülötte.
Tudom, hogy élete mindennapján a jóság és kegyelem kíséri, és mindörökre Isten házában lakozik.
Valahányszor gondolok rá, azt mondom: Isten legyen veled!"

Ne tedd a gyászt és a halált ellenségeddé!

Talán ez a legnehezebb az egészben. Hiszen úgy érzed, kifosztottak, megsemmisültél. 

Elutasítod azt, ami veled történt, és úgy érzed, személyes harcot kell vívnod ellenségeiddel:
a gyásszal, és a lelki fájdalommal.

Ez az érzés azonban sajnos csak tovább ront a helyzeteden. Bizonyított tény, hogyha bármire ellenségként tekintesz, akkor az a legkeservesebben kínzó arcát fogja feléd mutatni, és nem számíthatsz könyörületre tőle.

Mert aminek ellenállsz, az veled marad. Ez is tény.

Tehát mit tehetsz most , hogy bánatodba és fájdalmadba szinte beleroskadsz, fénytelenül éled napjaidat, egyszerűen azért , mert muszáj?
A legfontosabb, - és ez tudom, nem egyszerű -  de barátkozz meg kicsit a szavakkal: gyász, halál.
Öltöztessük egy kicsit más ruhába! Ne legyen a "ruhája" komor fekete, mint ahogyan azt a halálról szóló összes, félelmetes képen láthatjuk.  Ne legyen a kezében kasza, és ne mutasson félelmetes arckifejezést!

Most beütöttem a google képkeresőbe a halál szót, és valósággal visszarettentem a rám omló szörnyűséges, fekete halálképektől! Érthetetlen, miért alakult ez ki így az idők során..

Egyrészt saját, másrészt pedig általam megbízhatónak titulált emberek tapasztalataira alapozva nyugodt szívvel állíthatom, hogy
a halál egyáltalán nem félelmetes. 

De ha nekem nem hiszel, akkor olvass olyan nagy tanítóktól, mint 
Szepes Mária , Müller Péter, Popper Péter vagy Balogh Béla. 
Ők sem állítanak kevesebbet, mint azt, hogy a halállal  ugyan megszűnt a földi lét, de egy másik szférában tovább folytatódik, tehát a halál nem más, mint egy utazás a felsőbb szférákba, ahol a lélek tovább él! 
Ha netán teljesen elutasítod ezt a nézőpontot  -bár szerintem már egyre kevesebben vannak ilyenek - akkor is érdemes legalább elolvasnod és elgondolkodnod rajta.
Talán találsz bennük valamit, ami vigasztaló lehet gyászodban, fájdalmadban.
Ne zárkózz el a vigasz elől, mert csak így találhatod meg lelki békédet.

Lelki fájdalom ellen ez a legjobb gyógymód...

Amikor gyászba borul lelked, bánatosan jössz-mész, és egész nap csak a magad lehangoló gondolataival vagy elfoglalva, akkor erre van egy igen hatásos segítség.
AZ, HA TE NYÚJTASZ VIGASZT VALAKINEK

Ez is saját tapasztalat.
Amikor leginkább vágytam volna vigaszra, és egy pár együttérző szóra, amikor semmi más nem érdekelt, kizárólag  a magam nyomorúságos lelkiállapota , akkor "talált" meg , igaz, telefonon egy barátom, aki  
valósággal rám zúdította  - a magam gondjához képest szerintem kevésbé súlyosnak titulálható - lelki  nyomorúságának minden részletét.

Mivel együttérző és empatikus embernek tartom magam, nem vitt rá a lélek, hogy azt mondjam: "Ne haragudj, de az én bánatom most per pillanat ennél sokkal mélyebb és nyilvánvalóbb, mint a te szerelmi kapcsolatodból adódó kis nézeteltérésed. Azt meg tudod javítani, de az én veszteségem végleges és visszavonhatatlan".

Hát egyébként nagyjából ezekkel a szavakkal sikerült is "meggyógyítanom" őt, hiszen ő is - igaz, elég sokára- de belátta a helyzet visszásságát, és hogy talán nem nekem kellene őt vigasztalni...bár megtettem.
Viszont ami a legfontosabb tanulság ebből, az az, hogy amíg én az ő problémáját hallgattam, valahogy különös módon hirtelen ahhoz kezdtem el kapcsolódni. A saját bánatomra, gyászomra akkor nem gondoltam, mert az volt bennem, hogy nekem segítenem kell a barátomnak, mert neki most szüksége van rám! Nem lehetek önző, az nem vezet sehová.


Beleéltem magam a helyzetébe, és a tőlem telhető gondolatokkal igyekeztem segíteni neki. Hálás is volt érte, én pedig kicsit "kizökkentem" a magam alkotta bánatösvényből, kifelé tekintettem onnan, és megláttam, hogy rengeteg fajta bánat létezik, és mindenkinek a magáé a legfontosabb. Ez nem önzőség, csak ilyenek vagyunk.

Utána kicsit megkönnyebbültem, és érdekes módon a beszélgetés után is tovább hangolódtam a barátom gondjára, és hogy még hogyan tudnék neki segíteni!  Jó érzés volt, hogy kicsit mással is törődtem, és szerintem ez az igazi gyógymód.

Ha érzed, hogy másnak szüksége van rád, és te azt meg tudod neki adni, tedd meg, ezzel magadat is gyógyítod!  
Hiszen valahol egyek vagyunk, és tudod, hogy amit másnak adsz, azt magadnak adod. 

Hogy miért írok könyvet a gyászról?

Készülő könyvemnek, melyet a gyász feldolgozásáról és az újrakezdésről írok, kettős célja van:

 Magának a halál szónak a képét és a jelentését némileg

átírni a lelkünkben,legalább egy kicsikét félmosolyos árbocra engedve.

Emiatt is lesz a könyvben sok gyönyörű kép, 

amiket direkt azért választottam, hogy a fejedben kialakult 

félelmetes halálkép kicsit elfogadhatóbbá, megnyugtatóbbá változzon.

2. 

Az intenzív, küszködős,önkínzó és romboló fájdalom egy rövid idő után  lágyan átforduljon egy bölcsen elfogadó megértésbe, mosolygós szeretetbe, és a továbblépés természetes igényére.

Mindig is volt bennem egy vágy, hogy segítsek az embereknek 

valamilyen formában, de sokáig nem jöttem rá, hogyan, 

és milyen területen tudnám ezt megtenni. 

Aztán idővel rájöttem, igaz, csak sok idő elteltével, 

és ahhoz nekem is igencsak le kellett merülnöm a mélybe…

Számos emberrel találkoztam  életem során, akik arról beszéltek 

nekem, elveszítették szeretteiket , és utána sokáig pszichiáterhez járnak 

( hasztalanul) – mert képtelenek  voltak feldolgozni és elengedni őt . 

Ragaszkodnak hozzájuk , és a fájdalmukhoz is, mintha valamiért 

félnének elengedni ezeket az érzéseket.

Azt gondolom, hogy a fájdalmat egy darabig ( és csakis egy darabig ! ) 

igenis át és meg kell élni, nem lehet megúszni, „elsinkófálni” , és nem is szabad!

Ha nem engeded először magadba, ha nem teljes szíveddel  a fájdalom felé fordulsz, minden egyes sejteddel megélve azt, akkor utána nincs, amit elengedj, amitől utána szeretettel meg –és fölszabadulj.

Tehát nem kell az érzéseket elnyomni .

Nem ez a cél.

A könyvben a gyász fázisainak szinte minden apró részletét érintem, amin csak egy ember végigmehet, és nagyon igyekszem olyan használható tanácsokat, segítő lelki gyakorlatokat adni, melyekkel kicsit elviselhetőbbé válik a gyász, a lelki fájdalom megélése, majd elengedése.

Itt is felteheted kérdésedet, ha valamire most nagyon szeretnél választ kapni!  katella888@gmail.com

Ha gyászolsz, attól még nem kell elmagányosodnod

Amikor szerettedet elveszíted, főleg, ha addig együtt éltetek, hirtelen mérhetetlenül magányosnak érezheted magad. Reggel egyedül kell felkelned,reggeli közben nincs akihez szóljál, és amikor a munkából  délután hazatérsz, megint csak az üres lakás vár.
Ha többnyire otthon vagy, vagy otthon kell dolgoznod, akkor még rosszabb a helyzet.

Az elmagányosodást kevesen viselik jól, hiszen nem erre születtünk.
Együtt sokkal jobb az élet, hisz van kinek adni magunkból, van, aki meghallgat és akit te meghallgatsz.

Hirtelen mindez tovatűnt, de az emlékek , az együtt töltött idő minden pillanata felidéződik benned napról napra.Ez természetes, nem is kell ellene küzdeni, csak fontos, hogy szép lassan azért a dolgokat engedd kicsit távolodni. 
Ez nem azt jelenti, hogy már nem emlékezel , és már nem érzel édes fájdalmat, hanem csak hogy kicsit , szép lassan kezded átvenni az irányítást a saját életed felett. És ez előbb utóbb elkerülhetetlen.

Nyitni kell kifelé, hogy gyászod érzésének feldolgozása közben ne magányosodj el teljesen.
A magány csak néha jó, akkor, amikor te magad úgy érzed, most már kicsit vissza szeretnél vonulni, és nincs szükséged senkire, hogy melletted legyen. Igen, ilyenkor kimondottan kell az egyedüllét, egy ideig.
Viszont ha belesüppedsz a bánatba, gyászba, lelki fájdalmadat magadnak és megint csak magadnak tartogatod, nem biztos,hogy a legjobb úton jársz a vigasztalás felé.

Ugyanis kellenek a barátok, kell egy kis kimozdulás, egy élmény, legyen az egy múzeum, egy színház, vagy mozi, kiállítás, bármi.

   

Nekem cca egy év kellett ahhoz, hogy újra érezzem magamban az igényt arra, hogy eljárjak valahová, és ne csak a munkának és az otthoni tennivalóknak éljek. Lehet, hogy nálad ez az idő rövidebb, lehet, hogy hosszabb. Ha érzed magadban kicsit is a vágyat, ne legyen lelkiismeret furdalásod, hanem engedj neki !

Ezzel semmi rosszat nem teszel senkinek, de magadnak igen, ha csak a magányt választod.
Társas lény vagy, és egészen biztos, hogy elveszített szeretted sem akarná, hogy ezentúl már örökös magányban élj.

Érzelmi támaszok a gyászban

Amikor gyászolsz, amikor lelkedben ég a fájdalom,
akkor leginkább a szeretet az,
ami segíthet, és minden, ami szeretetet sugároz feléd.
Érdemes ilyenkor minden lehetőséget igénybe venni, ami ,
ha bármily aprót is,de vigaszt nyújthat.
Mik is lehetnek ezek?

*  Olyan könyvek olvasása, amelyről úgy érzed,   neked szól,
    és olyan érzésed van, mintha csak egy meghitt jó baráttal beszélgetnél.
    Ilyen könyvek például:

-   A köztes lét bölcsessége ( Sylvia Browne)
-   Élet a másvilágon ( Sylvia Browne)

Nekem mindenesetre nagyon sokat segítettek, vigasztaltak, ezért is merem ajánlani. (A Vateráról is megrendelheted, ha megvan, mivel ott esetleg sokkal olcsóbban hozzájuthatsz, mintha a boltban vásárolnád meg.)

*  Olyan filmek nézése, melyek feltöltenek,
    és lelki békével, szeretettel, nyugalommal töltenek meg, ráadásul
    vigaszt nyújtanak azzal, hogy a halált egy kicsit más szemmel mutatják:
    Amiket ajánlok szívből:

    -  Angyalok városa, 
   -   Ghost
   -   Angyali érintés című sorozat ( jelenleg is megy a Duna tévén..)

*  Beszélgetés egy olyan barátoddal, rokonoddal, bárkivel,
    akiről úgy érzed, igazán megért, segíteni 
    szeretne, és nem a látszatbölcsességeket ,
    közhelyeket hangoztatja, csak hogy megvigasztaljon.
    Úgyis fel fogod ismerni, ki az, akihez őszinte lehetsz.

*  Napló írása érzelmeidről.
    Az, hogy saját magadnak "bevallod" az érzéseidet, leírod ,
    ami fáj, kiírod magadból a bánatot , gyászt,
    szintén nagyon hatásos segítség lehet.
    Ilyenkor nem kell kontrollálni, szavakat átírni, úgy jó, ahogy jön.
    Éld át az érzelmeidet, nem baj, ha közben sírsz,
    csak légy őszinte magadhoz, hisz máshogy nem is lenne
    értelme!

    Sok mindenből merítkezhetsz még ezeken kívül is, 
    akár egy csodálatos rózsa illatából, egy szép, 
    napsütötte táj  látványától, egy kedves szótól,
    egy megértő szempárból.
  

Angyalok városa

Ha éppen gyászolod elveszített szerettedet, és véletlenül nem láttad az Angyalok városát
( Nicolas Cage és Meg Ryan főszereplésével) - akkor ezt feltétlenül tedd meg, ha lehetőséged van rá.

Ez a film annyira de annyira vigasztaló, hogy lelki fájdalmadban, gyászodban is úgy fogod érezni, mintha egy lágy, meleg kéz simogatna.
Én sajnos pont nem akkor láttam, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, csak utólag, nemrégen fedeztem fel a film megrázó és határtalanul lélekemelő mondanivalóját.

Anélkül, hogy a film tartalmát itt most elmesélném, ( hiszen nem ez ennek a blognak a célja) csak a legfontosabb mondanivalóját , fő üzenetét szeretném  kiemelni, átadni neked:

Azt, hogy a legnagyobb, mélységes lelki fájdalmunk átélése után is igenis, hálásak lehetünk, hogy addig együtt élhettünk!   



A film főszereplője a legnagyobb áldozatot hozta meg boldogságáért és szerelméért.
Mindenről lemondott, hogy átélhesse csupán egyetlen nap boldogságát a szerelmével.
S miután drasztikusan rövid ideig , mindössze egy napig tartó idill után egy tragikus balesetben elveszítette őt, akkor is azt tudta mondani, hogy MEGÉRTE, és nem döntött volna másképp akkor sem, ha előre látja a véget.


Ha te nem csak egy napig, hanem ennél jóval tovább élvezhetted az együttlétet elveszített szeretteddel, aki legyen akár rokonod, barátod, szerelmed, gyermeked, kérlek, gondolj arra, hogy sokaknak nem adatik meg egyáltalán , hogy együtt lehessenek .
Próbálj meg bánatodban is hálát érezni azért, hogy eddig együtt lehettetek!
Közhely, hogy semmi nem tart örökké, de valóban így van, csakis az időpont kérdéses, hogy a vég mikor következik be.
És ha eljött, akkor fejet kell hajtani előtte.

Az elengedés megvalósítása a gyászban

Nagyon sok esetben gátolja a továbblépést és a gyógyulást az, ha eltávozott szerettünket nem engedjük el saját útjára, hanem erővel ragaszkodunk ahhoz, hogy továbbra is itt maradjon velünk, és része legyen az életünknek.

Azt, aki elment, el kell engedni, és ez nem pusztán egy üres frázis, 

hanem nagyon komoly dolog, aminek eleget kell tenni,

 különben hosszú távon a magunk életét keserítjük meg, és

 vigasz helyett csak a folyamatos belső lelki fájdalom jut majd 

osztályrészül, aminek esetleg még föl sem ismerjük az okát.

Az elengedés folyamata elsősorban lelki dolog, és a legfontosabb
hozzá az elhatározás, és a kellő lelkierő.
Maga a "technika" elég sokféle lehet, én most szeretném megosztani veled a sajátomat,
ami nálam bevált, vigaszt nyújtott és segített abban, hogy tovább tudjak lépni.

1.
Először is válassz ki egy olyan helyszínt, amely a lelki békét és szeretetet jelképezi számodra.
Ez lehet akár a kedvenc foteled otthon, de lehet egy tó partja,egy szép fa az erdőben, esetleg
kedvenc közös helyetek, bármi, amit megfelelőnek találsz.
Fontos, hogy közben ne zavarjon senki, lehetőleg olyan helyet válassz, ahol egyedül vagy.

2.
Most csöndesítsd el mindenféle napi gondolataidat, és csak legyél ott pár percig, csendesen.

Amikor kellőképpen ellazultnak érzed magad, képzelj el magad elé egy
hatalmas buborékot, aminek Ő mosolyog a belsejében. 
Jelenítsd meg ezt a buborékot minél képletesebben, lehet fehér vagy rózsaszín vagy bármely más színű, amit kedvelsz, formája lehet szív alakú vagy kerek, ez nem számít, csak az, hogy neked tetsszen!
Ha úgy jobban megy, hunyd le közben a szemed, de ha nem otthon vagy, ez nem feltétlenül fontos.









3.  Tehát most Őt látod, mosolyogva rád a buborék belsejében.
     Mondd gondolatban a következőket:

   " Most elengedlek téged, utadra bocsátalak a mennyországba, föl 
     az ég kékjébe, ahol Isten vigyáz rád, gondodat viseli. 
    Tudom, hogy lelked továbbra is velem marad, 
    és mindig beszélhetek hozzád, ha szükségem van rád. 
    Kérlek, most menj, és tiszta szívből kívánom a boldogságodat, 
    mely engem is boldoggá tesz idelenn!"

Természetesen más szöveget is kitalálhatsz, 

a lényeg, hogy szívedből mondd, és érezd át minden egyes sejteddel!

Miután ezt megtetted, bocsásd útjára gondolatoddal az elképzelt buborékot, és lásd, ahogy felfelé

száll.

Gondolatban mosolyogva integess és légy benne biztos, töltsön el a tudat, hogy most már minden rendben van.

Ha kellő beleérzéssel végezted el ezt a kis rituálét, gyászodban is  meg fogsz könnyebbülni
és csökken a lelki fájdalom.
Kívánom neked, hogy így legyen.

Lelkivigasz- torta receptje

Ha már olyan stádiumában vagy gyászodnak, hogy képes vagy evésre gondolni , akkor szeretnék ajánlani egy olyan finomságot, ami édes krémességével kicsit megnyugtatja lelkedet.

Ez a krémes csokis banántorta.
Kipróbált recept, és igazán vigasztaló tud lenni egy magányos, 
lelki fájdalommal telített estén.
Egyszerű a torta, nem kell hozzá komplett szakácstudomány .

Először is süssünk meg egy sima piskótaalapot 3 tojásból, 3 evőkanál lisztből kis sütőporral, ( lehetőleg durumlisztből,  mert az egészségesebb) és 3 evőkanál nádcukorból.
 Lehet beletenni egy kevés vizet, vagy kevés olvasztott vajat is, de ez nem fontos.

Amíg sül, készítsük el a krémet:
1 csomag vanília puddingot főzzünk meg, majd ebbe keverjünk egy kis doboz natúr krémsajtot,
 egy narancs reszelt héját, kevés natúr joghurtot és mazsolát.
Ezt a krémet keverjük minél habosabbra.

Ha kész a piskóta, kenjük meg ezzel a finom krémmel ,
és most már csak az van hátra, hogy felkarikázzuk a banánt, elhelyezzük a krém tetején,
majd olvasztott étcsokoládét csurgatunk rá.

A banán és a csokoládé olyan étkek, melyek egészségesek és kicsit jobb kedvre hangolnak, ezért jó, ha ilyesmit eszel, és nem chipseket, műsütiket és zsírban sült fánkokat választasz helyette!

Az elengedés fontossága a gyászban

Ha szeretted meghalt, eltávozott mellőled, bizony ezt - főleg az első időszakban -

igen nehéz elfogadni és tudomásul venni. 

Ott ül veled az asztalnál,amikor eszel, a polcokon, ha könyvet keresel, a boltban, ha vásárolsz, és úgy érzed, mindenhová követ. Ez egyrészt jó, másrészt viszont egyáltalán nem az.

Ez az érzés kizárólag akkor jó és egészséges, ha már képes vagy elfogadni a tényt, hogy elment, és neked ezentúl nélküle kell berendezni az életedet.
Ilyenkor, ha bizonyos esetekben  úgy érzed, ott van veled, és segít téged, ez egyáltalán nem baj, sőt.

A gond akkor van, ha egyáltalán nem akarod őt elengedni, mert úgy érzed, egyszerűen most is veled "kell" lennie, amikor görcsösen kötődsz a múlthoz, és erőlködsz, mert nem bírod a tényeket tudomásul venni és elfogadni.

A gyász, a lelki fájdalom előbb utóbb át kell menjen egy lelki békébe, egy bölcs belenyugvásba, hogy igen, ez így van jól , még ha most még nem is látod a fényt az alagút belsejében.
Az érzés, a megnyugvás érzése  azonban csak akkor lehetséges, ha már lelkedben is elengedted eltávozott szerettedet. 

Ennek egy általam alkalmazott módját itt találod:
http://egyedulmaradtam.blogspot.hu/2013/03/az-elengedes-megvalositasa-gyaszban.html

A gyász érzésének elmúlását ne siettesd!

Vannak olyan dolgok az életben, amiket lehet siettetni és néha érdemes is felgyorsítani, de a gyász nem ilyen. 
Sok helyről hallottam, már, hogy a "rendes" gyászidő tartama egy év.

Ez persze nincs minden esetben így,  egyénenként változik, mert beszéltem már olyan hölggyel is, aki négy éve veszítette el a férjét, és még mindig pszichiáterhez jár  (hasztalanul) .

Ilyen esetben valószínű, hogy az illető valamiért talán "nem akar" megszabadulni a gyásztól és a fájdalomtól. Azért írtam idézőjelbe, mert a tudatával valójában akar, de valami belső dolog, ami miatt folyamatosan marcangolja magát, és aminek maga sincs tudatában, nem hagyja.
Ennek oka lehet lelkiismeret furdalás , bűntudat, nem csillapuló harag a szívben, és még sok egyéb rejtett dolog, ami bánt, és ami miatt nem lel vigaszra.

A lelkedben égő fájdalom vigaszt kíván minden egyes percben, és ezt jó dolog megkapni pl. egy baráttól , családtagtól, vagy egy filmtől, egy könyvtől, bármitől, mely segítséget jelent neked a fájdalmad leküzdésében.

Tényleg fontos viszont, hogy engedd múlni a napokat, és éld át azt, ami akkor és ott feltör belőled.
Ha sírsz, csak sírjál, hadd folyjanak a könnyek... ettől megkönnyebbülsz.
Ha eltelt már 10 hónap és úgy érzed, még mindig iszonyú a fájdalom, akkor neked több idő kell, és ez így van rendjén.
Ahhoz, hogy újra , lelkileg egészségesen és megújulva visszatérjél  a mindennapi életbe, hagynod kell időt magadnak, mivel ha erővel és elszántsággal akarsz minél előbb túl lenni a gyászidődön, csak az ellenkező hatást éred el.
Sok olyan dolog van, amivel enyhítheted a fájdalmadat ezekben a nehéz időkben is, ezekről  írok majd.

Ha a kisbabádat gyászolod...

Bármely szerettünk elvesztése sokkoló és megrázó fájdalmat jelent.
Hiszen ismertük őt, elfogadtuk a hibáival együtt, hozzánőttünk, kötődtünk hozzá és mélységesen szerettük.

Teljesen más viszont az a fajta gyász, lelki fájdalom, ami a meg nem ismerésből ered,  hogyha valakit még azelőtt veszítettél el, mielőtt a "tiéd" lehetett volna, mielőtt átélhetted volna vele a boldog és kevésbé boldog pillanatokat.
Amikor növekedik és fejlődik benned az éned egy része, egy kisbaba, őt már a fogantatása édes pillanatában is szereted, figyelemmel kíséred a fejlődését, és átéled vele leendő anyaságod összes felemelő stádiumát. Ezek csodálatos érzések, és egyszerűen visszahozhatatlanok, akárhányszor is esel teherbe.

A te gyermeked mindig egyedi, csodálatos lélek, és ha őt veszíted el, akár még meg sem született, akár kisbaba korában,ezt a gyászt szinte ugyanolyan nehéz a  feldolgozni, mintha bármely más, közeli szeretted távozott volna.

Az anyai kötődésnek nincs párja, leírhatatlan láncok kapcsolnak össze benneteket gyermekeddel már a hasadban is.
És ő is érzi ezt, ez egészen biztos, mint ahogyan a szeretetedet is érzi, hiszen ha a teste nem is, de a lelke érett és teljes!

Biztos lehetsz benne, hogy ez a szoros anya-gyermek kötődés mindig meg fog maradni benned, és nem is kell küzdeni ellene. Ha lesz még utána két gyermeked, akkor sem fogod őt soha elfelejteni, akit egészen korán veszítettél el.

Viszont az fontos, hogy semmiképpen nem szabad, hogy a gyermekeid majd ennek bármiféle hátrányát tapasztalják, hiszen nem ők tehetnek erről a szomorú eseményről, ők is csak az anyai szeretetedre vágynak, amit nekik is ugyanúgy meg kell adnod.
A kisbabád gyászolása természetes, akár megszületett, akár nem, és ennek a gyásznak, lelki fájdalomnak lehetnek akár ugyanolyan  szakaszai , mint amikor kedves,jól ismert szerettedet veszíted el.
A gyásznak azonban nem szabad túl sokáig tartani, mivel gátolni fog téged az életed újraépítésében, és nem ez a cél , és ő sem ezt akarná! 
Gondolj arra, hogy az ő kis eltávozott lelke figyel téged odafentről, és azt szeretné, hogy te itt nyugodt és boldog légy. 
És hidd el, ez így van.